Itthon töltöttük a mai napot. Tulajdonképpen az egész hosszú , szomorú hétvégét.
Nem tudtam nem kimenni a temetőbe. Kis kosárba tettük a mécseseket és jó meleg ruhába öltözve elindultunk. Csak hárman, de jó volt ez így. Gyerekkoromban, amikor a szülinapi tortámon még azok a kicsit vastagabb, fehér színű gyertyák égtek, még nem mécsest használtunk halottak napján sem, hanem olyan gyertyát, amilyen a karácsonyfára is volt csíptetve, ujjnyi vastag, fehér, finom viasz szagú gyertyát. Sokkal könnyebb volt nekem gyerekként azokat az arasznyi gyertyákat gyújtogatni, mint ma a mécseseket.
A temető szinte zsongott, a fények pedig bájt és hangulatot teremtettek a máskor olyan zordon helynek. Emberek köszöntgettek és üdvözöltek, mi is őket, senki nem ment el a másik mellett szótlanul, amit máskor simán megteszünk, akár a szomszédunkkal is. Ha mást nem, hát egy mosolyt biztosan kaptunk ma a temetőben.
Végigsétáltunk a temetőn és minden magányos sírra tettünk egy mécsest, volt amelyikre kettőt is, közben saját eltávozott szeretteinkre gondoltunk. Olvasgattuk a sírfeliratokat és találgattunk, számolgattunk.
Abszurd ezt mondani, de olyan vidám a temető ilyenkor Halottak napján. A nyüzsgés, a fények, az, hogy annyian vagyunk valahogy mássá változtatja a helyet. Így már nem is olyan félelmetes az egész..ha mindenki itt van, ha gondolunk egymásra...Mert az egész elmúlásban talán az egyedüllét a legostobább és legfélőbb gondolat.
Mert társas lények vagyunk mi, emberek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése